Paleo Séf

Kezdődik a sütőtök szezonja, már alig vártuk, ilyenkor tököt tökkel eszünk. Aki szezonálisan étkezik, annak a sütőtök a téli étrend kimeríthetetlen variációját rejti. A levestől a tortáig minden készíthető belőle, megunni soha nem lehet. Mi a sima, darabokra vágott, sütőben natúr megsütött tököt is nagyon szeretjük. A paleo gyerekek prímán elvihetik az iskolába uzsonnára.

Ma egy olyan rusztikus őszi ebédet készítettem, amit igazán egy vidéki házban tudnék elképzelni. A sütőtök bársonyos melegsége jólesik az egyre hűvösebb estéken. Jó hogy be kell hozzá gyújtani a sütőt vagy a kemencét, ahol egy füst alatt egy pár alma is megsül. Két jó étvágyú barátunkat láttuk vendégül, nagyon meg voltak elégedve.

Ez volt a menü:

Almás-gyömbéres sütőtökleves

Cserépedényben sült pulykacomb rozmaringos sütőtökkel

Mézes-mazsolás sült alma

A füge a mediterrán térség jellegzetes gyümölcse, legtöbben itthon csak a szárított változatát ismerik. Az ókori görög és római konyha alapvető édesítőszere volt a méz mellett. Az ókori Rómában 28 különböző fajtát termesztettek a császárok legnagyobb megelégedésére.

A levele nemcsak a Paradicsomból való kiűzetés jelképévé vélt, sós áztatás után kisebb falatokat csomagoltak bele, úgy használták, mint ma a szőlőlevelet.

Kevesen tudják, hogy a füge itthon is megterem. Az Alföldön, az ország déli részén, védett kertekben, különösen déli fal elé ültetve, szépen beérik a gyümölcse.

A Balaton-Felvidék szubmediterrán klímája különösen kedvez a fügének. A domboldalak szelíd lankáin, szőlőskertekben, présházak oldalában, roskadoznak a bokrok az érett gyümölcsöktől. Vannak apróbb és nagyobb szeműek, színük a halványtól a haragos zöldig, a rózsaszínes árnyalattól a mély bordóig terjed. Belsejének buja, édes-mézes aromája szinte vonzza az ínyenceket, hogy minél több elkészítési módot próbáljanak ki a konyhában. Előételek, apró falatkák, pikáns sültek kísérői, gyümölcsös édességek készülhetnek a létől duzzadó, érett szemekből.

Füge mániám bizonyítékaként álljon itt néhány kipróbált recept.

A nap és az ember kapcsolata olyan, mint egy mítikus szerelmi történet.

„A nap és az ember egymásba szerettek, s megígérték egymásnak, hogy amikor csak tehetik, mindig együtt lesznek. A nap azt mondta: amíg süthetem a bőrödet, Te hosszú életű és egészséges leszel. Így is volt. Ám ahogy telt-múlt az idő, az ember egyre kevesebbszer látogatta meg a napot, s egyre több időt töltött a házaknak nevezett, maga építette barlangjaiban. Az ember nem vette komolyan a nap szavait, és így egyre többet betegeskedett, járványok és rák tizedelték sorait. De az ember nem a naphoz fordult vissza, hanem orvosnak nevezett varázslóknál kereste a gyógyírt. Azok azt tanácsolták neki, hogy a nap veszélyes, még annyit sem szabadna vele találkozni, mint eddig. Bennünk bízzál – mondták a varázslók, - mi tudjuk, mi a jó neked. És az ember még inkább kerülte a napot, mert félt a bőrráktól és a melanómától.
Az ember kiszakította magát a természetből, amellyel az evolúció során összenőtt.
A D vitamin azért különleges, mert természetbe ágyazottságunk bizonyítéka. Mi magunk termeljük, de csak akkor, ha a természetben vagyunk. A természet ugyanolyan éltetőnk, mint a levegő.” (Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás 178. o.)













Ennyit a tudományról, most vissza hétköznapokba.
Ilyenkor, a hosszú tél után, ki vagyunk éhezve a napfényre. Az ember arra született, hogy bőrét állandóan érjék a napsugarak. Semmi sem esik jobban az egész télen becsomagolt testnek, mint a friss levegő, az éltető napfény. A napsugarak még kis szögben érik a földet, nem égetnek. Kirándulás a szabadba a hétvégén, kora tavaszi kerti munkák, reggeli a napos erkélyen, kávé a cukrászda teraszán, mind megannyi lehetőség hogy magunkba szívjuk az első tavaszi napsugarakat. Egy kis egészséges színt is szerzünk, amitől egyből sokkal jobban érezzük magunkat. Ha bőrünk kora tavasszal hozzászokik a napfényhez, később sem fog leégni. Nem kellenek naptejek és olajok, azok vagy nem érnek semmit, vagy ha tényleg megvédik a bőrt a napsugaraktól, akkor a bőrben a D vitamin termelődését is megakadályozzák. A lényeg a folyamatosság és a mértékletesség. Szénné égni nem kell, az nem része a természetes életmódnak.

„Tessék az embert rendeltetésszerűen működtetni és nem lesz semmi baj.”(Szendi Gábor:
Paleolit táplálkozás 199.o.)

Imádom a piacot. Minden heti bevásárlást a piaci őstermelőknél és a piac területén nyílt henteseknél bonyolítok le. Európában, főleg délen, de nálunk is, a piac hagyománya évszázadokra nyúlik vissza. Persze már nemcsak vasárnap, hanem hetente többször, a nagyobb városokban naponta. A piac közvetlen összeköttetést teremt az élelmiszer termelője és fogyasztója között, ami a jó konyha kulcseleme. A piacok minden városba becsempészik a közösségi szellemet. A piacok napi és heti ritmust adnak az életnek, primőr termékeikkel jelzik az évszakok változását. Az itt kapható áruk egy napon nem említhetők a hypermarketek látványos, ám legtöbbször igen silány minőségű választékával.














A piacon mindig friss, helyben termesztett zöldséget kapunk, szezon szerint, friss, ízes tojást, aznap reggel szedett gyümölcsöt, házi mézet, frissen tisztított kapirgálós csirkét, kacsát. Piacnapon érdemes a kakasokkal kelni, hogy a sok friss áruból az elsők között válogathassunk. Itt találkozhatunk ismerősökkel, barátokkal, megvitathatjuk a hétvégi menüt, megismerjük a termelőket, akikkel kölcsönösen megbízhatunk egymásban. Ezzel egyben támogatjuk a helyi termelőket, ami alapja egy ország egészséges gondolkodásának. A piacjárás öröm, kellemes időtöltés, az esetleges fáradság pedig sokszorosan megtérül a konyhában. A világ legjobb szakácsa sem tud silány alapanyagokból jó ételt főzni, míg a jó alapanyagokat el sem lehet rontani. Ugyanakkor, a helyi piacok jelentik a legkedvezőbb bevásárlási lehetőséget is. Persze mindenki meghatározott költségvetésből él, de fontos szem előtt tartani, hogy a minőség fontosabb, mint a mennyiség.